Mennék én úgy, de úgy repülnék,
Ha most szárnyat engedhetnék.
Hagynám menni a vágyaimat,
A vággyal a csábító honvágyat.
Mert olyan csábítóan bizsergető,
Az akaratot felingerlő.
Ő a menésre rákényszerít,
Az ember lelkében érzést szít.
Folyók fölött szárnyalnák én,
Síkságnak a végtelenén.
Figyelném kis falumnak tornyát,
A házakat mi feldíszíti dombját.
Tájából kicsit így ki emelkedik,
Mert a falum dombon fekszik.
Rá amúgy is fel lehet nézni,
Éltetett annyi szépet tudott adni.
Mert élnek vannak még barátok,
Rokonok kik után vágyok.
Testvér, aki hiányzik mindég,
Emlékezni kiket elszólítót az ég.
Kis falumban most úgy ott lennék,
Utcáin minden végig ballagnék.
Átélnék így nagyon szép perceket,
Mert idézhetnék fel emlékeket.
Újra élném az ott eltöltött, éveket,
Gyerekként éltetne most a képzelet.
Ott lennék én tiveletek, ő velük,
Kiknek már sírjuk a pihenőhelyük.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése