Madárka szállott ágára a fának,
Dalba üzen mostan a világnak.
Kiengedi torkán az akkordját,
Feledteti, így az emberrel búját.
Engeszteli, ráhat a bánatra,
Fátylát húzza a szomorúságra.
Dala derűvel tölti be a teret,
Az magával ragadja a figyelmet.
Ha csak egy kicsit is kibillent,
Dala neki új gondolatot serkent.
Éneke akkor nem szólt hiába,
Figyelmet terelhet más irányba.
Gondolatok jönnek, keveregnek,
Melyek a vidámságba visznek.
Kell az, hogy madár énekeljen,
Így az ember bánatot feledjen.
Mind az, ami szép derűt éltet,
Úgy jó, ha csak spontán jöhet.
Mert nincs rákészülve a lélek,
Mire ocsúdik azok benne élnek.
Nincs ott már helye a búnak,
Dalukat bele éneklik madarak.
Tanúja vagyunk a pillanatnak,
Diktálhatnak ők az akaratnak.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése