Fent a szirten.
Fent a szirten én lábamat megvetem,
Vonulatát a völgynek elnézem.
Fúj a szél közbe, ami kissé bősz,
Lefedett már mindent rezével az ősz.
Elhintette ott van a fán, a bokron,
Sápadt napfény játszadozik azon.
Csillogtassa az a faleveleket,
Töri a fényt, szél mozgassa őket.
Tud, alkot képet, ha akar a természet,
Lenyűgözőt most az vele engemet.
Ilyet nem láthat bármikor az ember,
Nem mutatja meg az ezt csak egyszer.
Aztán más lesz, a kép megváltozik,
A fény a lombon már nem szikrázik.
Nem hullámzik lomb korona szélbe,
Másként jön az a szemünk elé képbe.
Nézem a völgyet, neki mesés világát,
A fáknak vöröses, rezes koronáját.
Úgy, mint a tenger a naplementébe,
Fáknak koronája hullámzik a szélbe.
Kápráztat engem, fent állok a szirten,
Szél zenél most benne a csendben.
Nézem a végtelent, a völgy vonulatát,
Az ősznek a képbe, bele vitt játékát.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése