Elalél a táj, benne lankadnak a fények,
Leereszkedik a nap peremén egének.
Pihenni tér ő, neki már ege sötétedik,
Szürkeségébe most az bele burkolódzik.
Halványak a fények, amik érinthetnek,
Pici lámpásai már csillognak az égnek.
Mert érkezett az este a csillárját égeti,
Ha megjön éjszakája majd azt fényesíti.
Hold fénye, éjére rá ezüstös fényt vet,
Vele megérinthet milliárdnyi lelket.
Lelkeket érint meg csillagoknak fénye,
Ki ne aludjon azoknak sohase reménye.
Legyenek benne, ha halványan is fények,
Érezze magát jó mindég az a lélek.
Hiszen ő vezérli az embernek életét,
Még testében van, addig dobogtatja szívét.
Ameddig ott van, az ember reménykedhet,
Mert bízhat benne, új napokat kezdhet.
Lehetnek ők szebbek telítődnek fénnyel,
Az embert kényeztetik felüdült lélekkel.
Fény nélkül az élet semmit se nem érne,
Bele burkolózna, néma szürkeségbe lenne,
Nem bírná azt sokáig, távozna a lélek,
Éltesen, az éljen ahhoz kellenek a fények.
Kell a nap, kellenek a hunyorgó csillagok,
Ragyogó fényüket áthozhassák azok.
Éltessék a lelket, ne hagyják csüggedni,
Hagy tudja az embert, az emberibbé tenni.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése