Lent vagyunk mi mostan pincében,
Egy barátommal a hűvösben.
Diskurálunk, egymással elvagyunk,
Poharunkban bele itt ó bórt töltünk.
Annak bíbor vöröses áldót, nedűjét.
Koccintunk, ízlelgessük neki az ízét.
Ízlelünk közbe beszélgetünk,
Kitárgyaljuk, hogy folyik az életünk.
Na meg téma persze mindég akad,
A bortól az gyökerétől fakad.
Mert hát, ahogy az ember iszogat,
Nyílik, tágul, tárul tőle a tudat.
Tudat nyílik, mert rá hat a bór arra,
Istenem áldásodat adjad a jóra.
E magyar szokásra, mi a borban van,
Az igazságnak zárja tőle kipattan.
Több meg már azután nem is kell,
Ami lelket nyom, áraszthat az el.
Kibeszéli mind az ember magából,
Közbe iszik egy jó ízűt a poharából.
Ettől még a kedve is jobb lesz neki,
Az emberből ez nótát fakaszt ki.
Így meg már az idő is telhet,
Pincében, hűvösben az ó bór mellet.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése