Mikor nem nyugszik a lélek,
Ebből születhetnek szépek.
Bele remeg a fájdalom,
Olyanná válik, mint az állom.
Mert a fájdalom gyötri a lelket,
Tépdeli fel az emléket.
Utaznak most a gondolatok,
Szabadon szárnyalnak azok.
Mint a kósza szellő mennek,
Mert hát ők is érintenek.
Érintik a múlt foszlányát,
Bizserget, az úgy hozzák át.
Így végül is az megérinthet,
A lélekbe hoz új színeket.
Sok, sok apró mozaikot,
Amiből majd képet alkot.
Képet alkot, azt rakosgatja,
Azzal a lelket nyugtatja.
Ó kószáló gondolatok,
Háborgó lelket nyugtattok.
Mert szűnik az egyedüllét,
Legalábbis egy kicsikét.
Most feloldódik a távolság,
Lelket ér el a nyugodtság.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése