Ha mi életünkben úgy élnénk,
Abba színlelést nem vinnénk.
Nem ártanánk hazugsággal,
Szembesülni sem kéne azzal.
Úgy mennyivel másabb lenne,
Kételkedni sosem kéne.
Ha meg nem vezetnének,
Rossz napjaink nem lennének.
Miért hisszük, úgy könnyebb,
Csak ideig, óráig legfeljebb.
Sosem marad az leplezetlen,
Aztán már borulhat minden.
Leple arról egyszer lehullik,
Aztán már lélekben vívódik.
Felkeveri az érzelmet,
Szétrombolja vele az értelmet.
Hitet rendit, amit aztán temet,
Már vissza az sosem jöhet.
Kétely fedi le azt már őrökre,
Érzéseinknek lesz aztán az őre.
Mert ott lesz a kétely mivelünk,
Hiszen hitünkbe rendülünk.
Hazugság kelti fel a bánatot,
Tipor szépet, ez áldatlan állapot.
Életünkben az lehetne dicsőség,
Nem fedné le csak az őszinteség.
Így mennyivel kegyesebb lenne,
Lelkeket meg sohasem gyötörne.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése