Deresedik le már a rétnek zsenge füve,
Nem szól közte már a tücsök hegedülve.
Helyette most az őszi szél zenél,
Táját nem élteti, tőle az lassan alél.
Kókad tája álmos, szenderül az őszben,
Csendben zizzen, levél hullik, lebben.
Hullik le a fákról, taron maradt ágról,
Oly távol vannak azok már a nyártól.
Rövid nyári éjtől, a tücsökzenéléstől,
A zsenge fűre hulló, harmat cseppjeitől.
Éltető napfénytől mi megcsillant azon,
A madárdalos üde, bársonyos hajnalon.
Hol van már az a nyár, ősz uralja táját,
Szél fújja abban mostan muzsikáját.
Lefedi vele az, a rövidülő napokat,
Éjszaka hoz szikrázó deres hajnalokat.
Megcsillan bennük is sugara a napnak,
De a nappalokba bele hideget hoznak.
Fogy erejük, meleg bennük nincsen,
Fagyos reggelekben, csillannak a déren.
Majd támad a szél, az érkezik zenélve,
Halhassa tája most már ledermedve.
Érezzük azt mi is, ruhánkat átjárja,
Arcunkon neki most, rajta van a pírja.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése