Szememet, ha le hunyom, hoz a képzelet,
Felülmúlja bennem az érzelmet.
Haldoklik ott már, oly bénult az akarat,
Így hát széttárom én az ölelő karomat.
Már aztán mit magaddal hoztál az illat,
Lefed mindent, bűvösen a pillanat.
Hozza át a fényt, lelket érint kedvesen,
Benne így az érzelem megérint édesen.
Azután ott a vágy csak az, ami dominál
Mert végül is a képzeleten felül száll.
Kell menni, nekem ottan lenni teveled,
Menni, repülni az ölelést igazán érezed.
Már ne játszhasson velem se a képzelet,
Hozza át a képet, az igazit, az éleset.
Azt az átjövő meleget tőled érezhessem,
Ölelés közben én a hajadat érintsem.
Láthassam a fényt, ami átjön szemedből,
Lapozhassak lelkednek a könyvéből.
Olvassam, éljem át regényét sorsodnak,
Írjak hozzá, vegyüljenek benne a szavak.
Olvadhasson össze aztán nekünk sorsunk,
Ne válhasson szét sohasem az utunk.
Kéz a kézben haladhassunk tovább azon,
Utunkon ne érezünk mást a boldogságon.
Ne játszhasson soha többé az a képzelet,
Most már az ne tépjen lelkeket.
Utunkat jelezze az a halvány fény,
Azon mindég, de mindég éljen a remény.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése