Az ülőn fent most tűztől izzó vas van,
Kéz tartja azt benne a fogóban.
Ütemesen le csap rá a kalapács,
Formázza azt, veri a fegyver kovács.
Nyújtja a vasat, majd újra összehajtja,
Csinálja addig még nincs benne szállja.
Kalapálja aztán majd, fegyveré,
Karddá, fényessé, csillogóvá, élessé.
Aztán díszei annak rákerülhessenek,
Neki markolatára aranyat ötvöznek.
Fegyver lesz majd egy erős marokban,
Vagy csupán jelkép egy múzeumban.
Átok van azon, vér olyan értelmetlen,
Csupán azért mert az ember telhetetlen.
Kell neki a másé, azt magának akarja,
Csatáját meg még csak nem is ő vívja.
Kik vívatják, azok embert toboroznak,
Oda hol fegyverek halmozódnak.
Világban süvítő pusztító rakéták,
Rombolnak ők, ha nem jó kézbe adják.
Rajtuk átok ül, földet vérrel festenek,
Véget vetnek a burjánzó életnek.
Tanúi lehetünk aztán a szenvedésnek,
Amit miránk fegyverekkel mérnek.
Jelkép már csupán a kard a cifrázott,
Nem tartanak már fegyver kovácsot.
Fegyvereket elő már hadipar állíthat,
Olyat, amivel ember tömeget pusztíthat.
Szerző: FM.
2 megjegyzés:
Köszönöm....
Köszönöm én is Józsefné Kránsecz, hogy itt jártál.
Megjegyzés küldése